A bolond és a dombok


Cserépfalu: Varga Ildikó, Bogár János

Sziasztok!

Mozgalmas héten vagyok túl, ígérem, mindenről beszámolok nektek.

Kicsit úgy érzem magam mostanában, mint Alice Csodaországban, olyan dolgok történnek, szinte forog a világ velem!

Csak sorjában: bekerülhettem két nagyszerű lány mellé a 100 kilométeres válogatottba és egy világbajnokságra utazok 4 hét múlva! Ilyet, eddig csak tévében láttam! Bérces Edit, aki egy legenda, meghívott az edzőtáborába engem is a lányokkal! Erről is lesz beszámolóm! #DonRitchieBElitEdzőtábor

Néhány nagyszerű ember támogatásáról biztosított, szponzorként mellém álltak, hogy a legtöbbet kihozhassak ebből a lehetőségből, szeretném őket is bemutatni nektek. Cserépfalun futhattam a hétvégén egy klassz kis hegyi félmaratont. Erről is beszámolok. Másnap a POLAR Team Hungary tagjaként meghívást kaptam Kozák Évitől a kazincbarcikai Kolorfutásra, tesztelésre kaptam egy nagyon érdekesnek tűnő optikai jeladót, ezekről szintén szeretnék róla írni.

Sokkal aktívabb lesz a jelenlétem a közösségi médiában, keressétek a Facebook oldalamat, ha úgy gondoljátok, kövessétek, napi szinten lesznek beszámolók a VB előkészületekről és a fenti eseményekről.

Facebook oldalam: ha úgy gondolod, hasznos neked, minden, ami a futással kapcsolatos, ide lesz posztolva, kövesd.📷:) https://www.facebook.com/csillafecske/ Honlapom: www.szabocsilla.info

#hrse #polarkozosseg #polarszponzoralt #hungarospa #maratonman

Amíg az ígért beszámolók elkészülnek és ígérem, mindennap történik valami, addig olvassátok szeretettel férjem beszámolóját a Cserépi trapp közös hegyi félmaratonunkról.


La Fontaine után szabadon:

A bolond és a dombok


a cserépi trappról, első és egyben utolsó félmaratonom.

Nem vagyok futó. Régen futottam, de soha nem versenyen. Aztán abbamaradt, a háromszor operált boka féltve vagyon! Kísérő vagyok, frissítő, vizesfiú. Kényszerből futóvá avanzsáltam. Csilla mostanában fut. Sokat. Hegyen völgyön is, mert kell a szintkülönbség. Ezért újra futócipőt húztam, és kísértem. Eddig jól is ment, de kikötésem volt, én továbbra sem versenyzek. Elég egy “futóbolond” a családba, meg egyébként is, nincs ott keresnivalóm, az ötvenes férfiak még bőszen négy percen belüli kilométereket karcolnak, akkor meg minek. Molnár János, a cserép trapp szervezője még a nyulasfutáson meghívott minket. Gondoltam, nagy baj nem lehet, az 26 km volt, 800 méter szinttel, ez csak 21 km 200 méterrel. Túra. Annak indult. Én vagyok a viharhorgony, a vízzel teli ballaszt, ami majd visszafogja Csillát, ne menjen túl gyorsan. Túrának indult. Csak túra. Rádumált, persze megyünk, jó buli, ketten vagyunk, másnap Barcika Kolorfutás a POLAR meghívásából, Bogács strand, ideális házasprogram. Vizeshátizsák feltöltve, én vagyok a férfi, én viszem. Mondjuk ez is megér egy misét. Mikor megvettük, körülbelül fél órán át bújtam a netet, hol a viharba lehet beletölteni a vizet??? Teleraktam jéggel, majd kiolvad, vizet rá, ez kész. Bogács, Cserépfalu. Ami gyanús volt, hogy Csilla már elindulás előtt rebesgette, hogy kell a szintkülönbség, meg menősebben is kellene haladni egy kicsit, lehet verseny lesz, nem durván, de azért egy kicsit. Mivel túra, abban a szent meggyőződésemben, hogy fent a hegyen, ágas-bogas, bozótos, úgysem lehet rohanni. Mint később kiderült, ez bizony erős dezinformáció volt részemről, vagy csak azt akartam hallani amit hallani akartam?

Odaértünk. Versenybizottság. Rákérdeztem, azzal a boldog nyugodtsággal, hogy ugyan verseny lesz, de fent, terepen, lassú lesz, bírni fogom. Mondták, aszfalt a fele, (az volt, gyors mint a szél), a többi erdő, rét (simára borotvált dűlőút, gyors mint a szél, rahedli nagy dombok ráadásnak és a végén egy gyilkos kavicsos emelkedő. Ez persze később derült ki). A mezőny kezdett gyanús lenni. Bogár János és Ildikó. Juhász Sanyi. Néhány szoboszlói tapasztalt futóismerős, a parkolóban egy akkor még ismeretlen sporttárs, Varga Imi Debrecenből, mind mind klasszis, villámlábú. Kérdés a fejben, mit keresnek ezek egy kis “topogós” túrán?

Árnyékként borul rám a gondolat, itt ezek futni fognak! Csilla sem fog alibizni nagyon, az tuti. Ismerem, bár be fogja tartani a kért tempót és pulzust, de az nekem űridő.

A rajtban rámdobta az atombombát: megyek a megengedett pulzussal. Akkor már tudtam, ez nem túra! Annyit megbeszéltük, ha nem bírnám, akkor ő megy én meg majd. Valamikor. Beérek. Nem volt idő végiggondolni. Rajt. Kirepültek. Tényleg. 4:00. 3:53. Nézem az órát és nem hiszek a szememnek. Könnyedén repülök velük. Jó, kicsit lefelé, de akkor is. Tessék Tibi, mondom magamnak, látod? A befektetett munka megtérül! MIlyen jól mégy mi? Ez ment az első 3 kilométerből az elején, benne egy komoly emelkedő. De ide is mint a meszes úgy mentem, mentünk fel. Lefelé eresztettem húzósan. “Ááááá, de kemény vagyok”, gondoltam. Csilla csak vagy 200 méterre előttem. Hozzátartozik, hogy “pulzus sapka” volt a “fején”, volt egy szám, ami felé nem mehetett, ami messze a felső határai alatt volt, de akkor is! Itt loholok a nyomában! Egy válogatott ultrafutónak! Á, nem is olyan nagy szám ez akkor:)! De. Az. A végére megértettem:(. Büszke és elégedett voltam, pedig akkor már formálódott az armageddon! Hömpölygök lefelé a dombról. Szufla van, tüdő rendben, lábak repülnek, de a bazár már bezárt. A kazánfűtők már tanácskoznak! Mit csinál ez a hülye? Fehérizzáson a motor, hova rohan? Gyakorlatilag max pulzuson szaggat. (Hogy lehettem ilyen ostoba????) Kitör a pánik az izomvezérlőben, parancsot küldenek az agyba: “állítsátok meg ezt az ámokfutót”, de nem engedelmeskedek. Azt hiszem, azt hittem menni fog.

Zárjunk be, mondják erre az energia manók és lehúzzák a rolót.

Én még nem éreztem, de már a jelek ott voltak. Lefelé repülök, van tempó rendesen. Aztán eltűnik Csilla és mindenki más előttem. Ez furcsa. Ok, picit lassultam, de ők meg gyorsulnának? Aztán felbukkan a hátam mögött Varga Ildi és kedvesen kérdezi: Minden ok? Vészcsengő: Tibi! Ezt te szoktad kérdezni, mikor valaki éppen fejreáll:)! Elhúznak egy lánnyal, aki később harmadik lesz. 9 kilométernél már rájövök, ez innen túlélő túra. Ekkor már késő. Puskapor ellőve, lim-lom energia kószál már csak bennem, bár még mindig jól megy! Irgalmatlan hosszú, dimbes-dombos vadiúj, koromfekete, hőt lehelő aszfaltcsík. Csilla Bérces Editnél volt most egy edzőtáborba, ( #DonRitchieBElitEdzőtábor ) ott hallotta ezt: “alibi depó”. Már értem, miről szól. Kedélyesen beszélgetek a frissítő sráccal, tolom a vizet, kortyolgatom mint a sarki csehóban a ráérős vasgyári munkás műszak után, aki a kemence mellől a 4 üveg kőbányaival hidratált anno, de legalább még állok a lábamon, nem kell futni, bár reszketnek. Rá-rá nézek a Csillától tesztelésre megörökölt M400-as Polarra, leesett már a pulzus? Közben könyörgök belül pár plusz másodpercért. Itt az ész és a szív már különutakon jár.

Elindulok. Balra be, dűlőút. Pár száz méter után megláttam A DOMBOT. Gyakorlatilag függőlegesnek tűnt. Az eddigiekből kiindulva logikusnak tűnt, tuti fel kell menni. Néztem a tenyerem, szükség lesz rá, de hirtelen meglebbent egy szalag, a kereszteződésen túl! Áldja meg az isten, aki odarakta, nem a dombra kell menni, arra tovább egyenesen visz az út! Se előttem se utánam senki. Légüres térben mozgok, a 4 percek 6-ra szelídülnek. Csend van, kezd kellemes lenni, bár perzsel a nap. Verem a port, puffog felfelé az izzadt lábszáramra, feketedik szépen. Hogy bírta ezt a napot, ezt a meleget Csilla 10,5 órán keresztül az UTT-111-en, az jár az agyamban, amikor hirtelen megelőznek ketten. Egy kék és egy zöld pólós férfi.

Küzdök. Meleg van. Végre előbukkan a Bogácsra vezető út. Már 2 percenként nézem az órát, mennyi van vissza. Nagyon be akarok érni két óra alatt, az első 11 kilométer meg is volt 1 órán belül, sanszos. Ja, mert biztos tudok negatív splitet futni ebben az állapotban mi, mondom magamnak, de a hit, meg a bla-bla. Sajna ez nem csak a magamba vetett hitről szól egy idő után, hanem az edzettségemről meg a biológiáról. Annak pedig keresztbe tettem csúnyán már az első 3 kilométeren!

Érzem, hogy tűréshatáron, járok ugyan, de hátha. Beérek a faluba. Lassulok. Víz. Jég. Lassulok. Be kell érjek, nálam a kocsikulcs, Csilla beért már rég, kell neki a frissítője. Lábra kapok, utolérem a kék pólóst. Ő se boldog.

Bogácsi strand előtt el. Kósza gondolat, bevetem magam a hideg vízbe. Elhagyom a strandot, pár molekula energia még van, számolok. Még be fogok érni két órán belül! És akkor megláttam. Felfelé, kavicsos, murvás út. Éles késként hasít belém a felismerés: ezt nem futom be! Pörögtek a fejemben a számok. Nekivágtam. Az alján még kocogok.

A vezérmotívum a fejemben, 15 lépés után a mantra: AZT TEMESSÉK EZ ALÁ, AKI EZT ITT ÖSSZEHORDTA! A domb közepén megnyugszom, lélekben elcsendesülök, eljátszom a gondolattal: szép lesz itt a sírom, a mezei virágok közt, emberek, akik majd erre járnak elgondolkodnak, ki lehetett ez a futó, akinek a fejfáján egy futócipő feldrótozva. Domb közepe. Innen már séta. Amíg lát a kék pólós, addig keményen nyomom, már persze csak a sétát, magabiztos, dugattyúmozgás a lábakban, még mosolygok is, bár csak a hátamat látja. Mindegy, kemény vagyok, legalább ne lássa a nyomoromat. Beérek a bokrok takarásába, széthullok.

Karinthy: Lógok a szeren utánérzés.

A HOKA puha talpa felsír a kavicsoktól. A háromnegyedénél a sírás fojtogat. Igazából fájni nem is fáj fizikailag, a hülyeségem gyilkolt meg, és nincs energia.

Teszek néhány tétova, zötyögő futólépést, de felesleges, nem megy. Már a kezemmel nyomom a térdeimet, úgy haladok felfelé.

Lassan felérek, és elengedem a két órát. Már csak 3 kilométer, van még 16 perc. Frissítőpont, jobbkanyar. Egy őrült lejtő lefelé, nem merek rohanni, mert nincs kontroll, nincs erő, elesek, nem állok fel, az tuti. Reszketnek a combizmaim. Leérek, Cserépfalu tábla, frissítőpont, 1,300 méter vissza a célig. Látom a templomot, tudom, utána a befutó. Sós paradicsom. Víz. Ropi. Szőlőcukor. Sós paradicsom. Víz. Jég. Locsolok. Lezabálom az asztalt! Alibi depó. Elindulok. Egy kapuban a járdán haladok már, egy idős bácsi néz. De AHOGY NÉZ, látom mit gondol: “édes fiam, kellett ez neked?” és igaza van!

Emelkedő. Mi más! Sétálok. A maradék büszkeségemet összekaparva haladok, eldöntöm, senki nem láthat így, BE FOGOK FUTNI! Még pár lépés séta, közben imádkozok, nehogy elém fusson Csillám, ne lásson így romokban. Templom, 300 méter. Ki fogom bírni. Látom a kaput, bár kissé homályosan, biztos a szemüveg lencséje.

Beérek. Nyakamba repül, megölel, olyan büszke vagyok rád mondja, valahogy átzuhan ez még az agy-vér gáton, a fülembe cseng, mosolygok. Csak ezért érte meg! A kedvesem büszke rám!

Valami két óra négy perc, de a lőtéri kutyát nem érdekli. Eldőlök mint egy zsák az árnyékban, odaadom a kulcsot.

Ennyi volt. Lassan visszatért belém az élet. Élveztem, valójában minden percét. Átformált, tanított, szép volt bár fájt.

Henger, nyújtás és mintha…

Csilla összefut a srácokkal, Varga Imi, Bogár Jani és Ildikó, Juhász Sanyi, én elhúzok nyalogatni a sebeimet.

Fél óra múlva keresem őket, eredményhirdetés. Ott ülnek egy csomóban a kocsmában, boldogan, mintha mi sem történt volna söröznek. Megizzadtak ezek egyáltalán?

Eredményhirdetés, megtapsolunk mindenkit, megérdemelték!

Köszönöm az élményt Csillám!

Utóirat:

Ma úgy néztem ki reggel, mint Velence. Cölöplábakon álltam. Persze, ha meggondolom, úgy mentem volna, ahogy kell, 5:30, az a pulzus, akkor nincs kiáltó nagyhalál, van egy valószínűleg jobb idő is.

Számít? Nem. Ott voltam, élveztem, láttam legalább 3 kilométeren át a hátát, jó volt szép volt. Járt már ebben a cipőben más is:)! Tanulság, mert az mindig van, azt rátok bízom:)

  • Grey Facebook Icon
Copyright © 2018 - Makainé Szabó Csilla  - All Rights Reserved.
Makai International Network